"Amint belépett, megrohanták az emlékek. Arra gondolt, hogy semmi nem változott, amióta utoljára itt járt. Hosszú utat tett meg, mégis ugyanoda ért vissza. Értelmetlen volt az a sok küzdelmes év, hisz most is ugyan úgy szenved és menekül."

/Licia Troisi - Égvilág/

Szükségesnek éreztem ezzel az idézettel kezdeni itt is, hisz ez írja leginkább körül mostani helyzetemet, érzéseimet.
De előbb!
Ami eddig történt:
Megszülettem. Gügyörésztem, bőgtem, beszéltem (hol érthető, hol saját nyelven). Felálltam, pofára estem, majd ismét felálltam. Így teltek az évek, majd hirtelen egy iskolának nevezett börtönben találtam magam. Itt tengettem 8 évet, majd a változatosság kedvéért, már magam választhattam meg a fogdámat. Megtörtént. A Szinyei Merse Pál nevezetű "gimnázium" álnéven futó épületbe kerültem. Egy 9.F sorszámú cellát kaptam, ahol az ablakokon rács húzódótt és a magántulajdon mértéke: fél pad (amin óránként másokkal kell osztozni). Az udvaron pedig lehet gyönyörködni a magas, szürke, s sárga falakban, na meg egy négyzetni kék égben.
Első évemben harminc-valahány rabtárssal kezdtem, aminek száma folyamatosan huszon-valahányra csökkent. De mindebben a legemlítésreméltóbb, hogy padom másik felét mai legjobb barátosnémmel oszthattam meg. Na nézzük csak! Hát csak volt valami értelme is ennek!
Ennek immár ötötdik éve és végre a cellám ablakának rácsai közt kezd felsejleni a szabadság hívogató fénye. De már akár szabad is lehetnék... És innen lép érvénybe igazán az idézet.
2012-2013-mas tanévet Dominikai Köztársaságban töltöttem. Hogy hogyan, miért és menjek a búsba? Sorjában megyek és mindnek meg fogok felelni (egyszer úgy is abba kell hagynom a magam kitárgyalását)! Ezidáig spanyolt tanítottak. Nem tenultam, tanítottak. Egyik órára jött egy nő és regélni kezdett, hogy milyen csudi jó más nyelveken tanulni, mennyi lehetőség van benne stbstb az adott nyelv országában. Ekkor felcsillant a szemem és az ötlettel előálltam szüleimnek is. Hosszas győzködés után csak belementek. Feltétel: mindenféleképpen spanyol nyelvterület legyen. Namármost. A nő egy AFS nevű Csereprogram Alapítványtól jött. Ez egy egyoldalú program (te mész, de hozzátok nem jönnek, csak ha vállaljátok), ami 3, 6 és 10 hónapig tart, ahol fogadócsaládoknál helyezik el a diákságot és kötelezően iskolába jártatják őket. Egy szónak is száz a vége; kimentem. Fogadócsaládom (az ottani körülményekhez képest) normál, kissé szegényes volt. De emberileg imádnivalóak. Az iskolában sosem csináltunk semmit (az angol tanár szinte semmit sem tudott angolul!!), de ez az egyetlen, mondjuk negatívum. Fantasztikus volt a kintlét. A dominikai tengerpartok csodaszépek, a táncok fantasztikusak, a srácok meg... na arról majd talán később. :D Megízleltem a szabadságot és az önállóságot. Magát az életet.